Néhány éve állandóan arról beszéltünk: egymástól elidegenedett társadalomban élünk. Jószerivel a szomszéd nevét sem tudjuk, társaságba nem megyünk, nem is igen hívunk meg másokat, folyton a villódzó képernyőt bámuljuk, de néha azt sem tudjuk, hogy mit látunk rajta. újabban már ez sem téma. Elidegenedtünk? Na és? A szomszéd is rohan, és a családtagjainkról is csak a legszükségesebbet tudjuk meg, azt is telefonon, de jó röviden, mert a csevegés drága mulatság. A természettel, a minket körülvevő szépségekkel is furcsa viszonyt alakítunk ki. Igazán csak azt értékeljük, amit súlyos áron megvettünk. A tenger? Az igen! A távoli hegyek látványa? Az igen! Egy méreg drága egzotikus virágköltemény a kirakat mögött? Az igen! De vajon miért nem tudunk felhőtlenül, gyerek módra örülni annak, ami körülöttünk a szépséget nyújtja-teljesen ingyen!
Valamit elvesztettünk: külső és belső harmóniánkat. Még nem fedezték fel azt a " talált tárgyak osztályát ", ahol visszakaphatjuk, ha igazoljuk, hogy a miénk volt. Talán túl komolyan vettük korunknak azt a fals üzenetét,, hogy csak az erősnek van létjogosultsága, csak az haladhat előre, aki senkivel nem törődve törekszik, és aki doppingolt önbizalmát úgy mutogatja, mint a bodysok a bicepszeiket.
És a többiek? Ők a " gyengék ".
Ha valaki képes megcsodálni egy ujjára szállt katicabogarat, nem szégyelli, ha egy romantikus film láttán kicsordul a könnye, széles mosollyal megtorpan, ha az utcán egy tétován tipegő apróságot lát, arra rászólunk, vagy feddő tekintettel a" helyére tesszük ", hogy ne örömködjön, az mostanság nem divat.
Nagyot téved, aki ezekből arra következtet, hogy rosszak vagyunk. Erről szó sincs! A ma embere alapvetően jó, megértő, aggódó és segíteni vágyó. Csak állandóan -és sokszor feleslegesen-hajszolja önigazolását, és lázasan keresi az önbizalmát, amiben a külvilág visszajelzése hiányában maga is megrendül.
Érdemes megfigyelni: mennyivel könnyebben kiszalad a szánkon a szidalom, a háborgás, a " cikizés ", mint az elismerés, a minden embernek falat kenyérként szükséges dicsérő szó.
Már a " köszönöm " is kezd divatjamúlttá válni. Megcsináltad? Elvégezted? Oké! Itt a következő sürgős feladat, hajt rá, és ne várj köszönetet. Az össztársadalmi prés egyre jobban szorít mindenkit, megállni, megpihenni, visszatekinteni vagy egy kicsit elmélázni luxus lett. Úgy kapcsolgatunk életünk csatornáin ide-oda, mint a tévében: a végpontig vinni semmit sincs türelmünk.
Mindez miért van? Mert nem tudunk, vagy nem is akarunk önmagunk maradni. Sok mindenben hiányt szenvedünk, de leginkább az önismeretben. Erre a fontos tudományra nem tanít meg senki: sem a család, sem az iskola, sem a munkahely. Tényleg, milyenek is vagyunk? A környezetünk diktál. A körülmények uralkodnak felettünk, és nem fordítva. Pedig azért lett ember az ember, hogy alakítsa, jobbítsa, szebbé és értékesebbé tegye önmagát és az őt körülvevő világot. És közben egyformán figyelje a saját jellemét, sorsát, sorsának alakítását, illetve mindazokat, akik mellette, vele élnek.
Rövidre szabott földi életünk hatalmas társasjáték. Nem külön-külön burákban éljük le, hanem másokkal jól látható és láthatatlan szálakkal szorosan összekötve. A természethez is kötődünk, nem vonhatjuk ki magunkat a hatása alól. Ha süt a nap, egyformán melegünk van, ha zuhog az eső, mindnyájan bőrig ázunk. De az már nem mindegy, hogy barátunknak tartjuk-e a természetet, vagy folyton harcolunk vele.
A testi és lelki harmónia megteremtéséhez, megőrzéséhez kell csak igazán erő!
Odafigyelni önmagunk testének jelzéseire, és nyitottnak lenni a többi ember örömeinek és gondjainak meghallgatására, megértésére.

Nagyon sok az olyan párkapcsolat, ami két olyan egyed között alakul ki, akik érzelmi szempontból nem mernek felnőni. Vak vezeti a világtalant, kellő sokaságú játszma és háború alakul ki köztük, hol az egyik, hol a másik szeretne nyerni, ezért mindent megtesznek, hogy kettejük kölcsönös játszmáiból adódóan kinyírják egymást. A játszma az mindig arról szól, hogy valaki felül szeretne kerekedni, valaki győzni akar. Hol az egyik játszmázik, hol a másik, tehát ugyanez folytatódik tovább: a játszma. A játszmák mindig háborúban zajlanak. Békében nincs játszma. Békében a párkapcsolat építése történik, háborúban pedig az egykori boldogság-ha az egyáltalán boldogság volt-rombolás, mert ilyenkor az egyik, bármi áron, nyerni akar. A bizonytalan támaszkodik a másik bizonytalanra, miközben azt mondja, hogy szerelmes. Ilyen kapcsolatok esetén a szerelem valójában támaszkodást jelent, de ez nem szerelem. Szerelmes, de nem a másikba, hanem a szerelembe, az érzésbe, s ez neki nagyon jó.
A harag, a gyűlölködés odáig juttatja őket, hogy megszűnik köztük a meleg, egymásra figyelő, őszinte kapcsolat, boldogtalanok lesznek ( közben sokszor takaróznak a gyerekekkel ).
A görcsölés nem eredményez sem békét, sem boldogságot. Gyávaságból félnek kimondani a kapcsolat halálát, így megszokásból vannak egymás mellett, és félnek attól, ami valójában már nincs.
Mindez súlyos hatással van a gyermekeik személyiségfejlődésére.