A szolidaritás más szempontból is fontos és szükséges. Az ember mindig azt bizonygatja, ami nincs. A Rákosi-idők alatt nem volt olyan sajtótermék, amiben a szabad szó ne lett volna benne. Mi hiányzott? A szabadság. Most nem tud megszólalni egy politikus, hogy ne mondja a demokráciát, és ne beszéljen a szeretetről. Erről a kettőről állandóan beszélnek. Miért? Mert ebből van hiány. A szolidaritás összetevői egyfajta együttérzés és felelősségérzet a másikért. Mert a szövetségnek, amit két ember köt, van egy olyan része, hogy őérte is felelek.

Előzmény

Válasz

Popper Pétertől idéztem e sorokat.

Előzmény

Válasz

Nekem nagyon jót tett, amikor 57 évesen külföldre szerződtem. Angolul kellett tanítanom, nem jöttek be a poénjaim, készülni kellett, nagyon jó volt, egyfajta megújulási időszak volt számomra. Nehéz az életkor problematikája, de nem kötelező leépülni, csak karban kell tartani magunkat. Nincs általános recept. Engem tényleg érdekel, mi történik a világban, csak sokkal kritikusabb vagyok, mint régen. Felállítottam magamnak egy szabályrendszert, miről ismerem meg, hogy valami hamis.Az emberi kapcsolatoknak is vannak receptjei.
Ilyen a szolidaritás, melyet nem szabad megsérteni.
A szolidaritás nagyon össze tud tartani két embert. Számomra ez azt jelenti, ha komikus helyzetbe kerülök, mindenki röhöghet, de a partnerem nem. Nem ülhet le kvaterkázni olyanokkal, akik nem állnak velem szóba, és vétójoga van neki is, nekem is. Ezzel persze nem lehet naponta élni, de egyszer-kétszer az életben igen. És akkor be kell tartani. Én úgy kerültem haza, hogy az előző feleségem fönnakadt egy szűrésen, meg kellett operálni. Haza jöttem, mert nem hagytam magára. Jól sikerült a műtét, így visszamentem. Két nap múlva megszólalt a telefon, és azt mondta, hagyd abba ezt az indiai kalandot. Megvétózod? Meg. Hazajöttem, csak közben nem vettem észre, hogy elment a házasságunk, túl sok volt a távollét. A szolidaritás elvileg tanítható, de kérdés, hogy valaki ezt meg tudja-e csinálni, vagy sem? Mert mindenféle egyéb tényezők jönnek: düh, harag, kiábrándulás. Én azt gondolom, egy kapcsolat addig tart, ameddig úton vannak. Ha már nincsenek úton, , vagy szét váltak az útjaik, vagy csak ismétlik magukat, már csak monológok vannak egymás mellett, akkor vége van. Lehet tartani bizonyos szempontok miatt ( lakás, anyagiak, gyerek ), de ezek csak ürügyek. A gyereknek jobb egy harmonikus válás, mint egy családi pokol.

Válasz

És még egy igen fontos pont: köszönöm szüleimnek, hogy a lehető legkisebb függést alakították ki bennem! Édesapám már nagyon kicsiként elengedte a kezemet, édesanyám pedig sosem szorongatott, és nem kívánta, hogy az ő életét éljem, hanem hagyott fejlődni. Köszönöm! Mindkettőjüknek. :-)

Válasz

A függés tombol mindenütt. Nem csupán a média tehet erről. Az is, de szinte minden és mindenki más is.

A szülők is.

Sokan kialakítják a kezdetben teljesen egyértelmű függést. Ez még az életünk korai szakaszában rendjén is van, hiszen önállóan nem tudnánk ellátni magunkat. De 20, 30, 40 vagy 50 évesen is sokan a szülőktől függnek. Anyagilag. De a legrosszabb az, ha érzelmileg. És bizony ez a gyakoribb.

A másik ilyen függés a munkahely, a munkáltatók.
Megszoktuk kiskorunkban, hogy mindig pátyolgat valaki. Anyukánk, apukánk. Majd a tanárok. Az ő felelősségük az osztályztaokon keresztül való "önkép" kialakítása. Sajnos (!!!) ez sokszor zátonyra fut. És aztán jön az iskola vége. Mi még mindig szeretnénk, ha más mondaná meg, mit és hogyan tegyünk. Vagy ha lázadóbbak vagyunk, akkor legalább a felelősséget szeretnénk - persze NEM tudatosan - áthárítani a munkáltatónak. Megteszünk ezt, meg azt a munkahelyünkön, és a munkáltatónk (szüleink helyetti felnőttkori szüleink) adjanak pénzt, elismerést és egyéb nyalánkságokat.
De vajon miért van olyan kevés önállósodó vállalkozó???

Aztán a harmadik és talán legveszélyesebb függés: a párkapcsolat. Boldogságot remélünk a társunktól. De úgy, hogy előtte sosem voltunk függetlenek senkitől. Ez is lehet anyagi, szellemi, fizikai és érzelmi függés.

Tehát...
kicsiként belekerülünk egy függő helyzetbe, és sajnálatos módon ebben rekedünk. Legtöbbször életünk végéig. De van egy jó hír: van kiút! Ennek első lépése, hogy legyenes SAJÁT céljaid, és ezeket kezd el megvalósítani. Ehhez viszont át kellene mennünk a nulladik lépésen, amire jó lenne, ha a szüleink és a tanáraink már egészen kis kortól felkészítenének. Történetesen most az önismeretre gondolok. Enélkül igen kicsi az esélye annak, hogy igazán őszinte és boldog kapcsolatunk legyen. A párunkkal és önmagunkkal.

Válasz